Ősz, avagy az új élet egyre újabb és újabb életeket szül

“Egy sárga ablak a hegyoldalon
hívogatóan lángol felém a ködben,
mintha minden – boldogság, fájdalom –
előttem lenne még, és nem mögöttem.”
(Rakovszky Zsuzsa / VS)

Szeptember első hete van, hivatalosan ősz, és már semmi sem olyan, mint mondjuk másfél évvel ezelőtt volt. Vagy akár egy évvel. Már nem ott lakom, ahol korábban huszonegynéhány éven át, már nem ott dolgozom, ahol nagyjából egy éve elkezdtem, már nem (csak) azt csinálom, amit eddig csináltam, és azzal az emberrel is eltűntünk egymás mellől, akivel négy és fél éven át együtt voltunk. Hogy melyik változás hozta magával melyiket, azt legfeljebb az Úristen képes szétszálazni, rá meg érdemes ráhagyni, hogy hogyan gombolyítja a szálakat, mert az ő perspektívái mindig szélesebbek a miénknél. De elégedett vagyok, mert visszanézve ami mögöttem van, az épp olyan szép és tanulságos volt, mint amilyennek mindaz ígérkezik, ami még előttem áll. A szándékból, hogy Bencével csinálunk egy kis, független kiadót, mára már egészen más lett: nagyszabás, trombiták, gyülekező seregek a hegyoldalban, ármány és szerelem, és tömérdek lelkesedés – ahogy az már lenni szokott, mikor az ember vitorlájába maga az Úristen kezdi el fújni a szelet, méghozzá teli tüdőből. Az már biztos, hogy ezt a nyarat nem fogjuk soha elfelejteni. Közben persze új írások nem születtek – bár azoknak a születését úgysem befolyásolhatja semmi –, de például felállt az ügynökségünk honlapja, amit egymagam raktam össze és programoztam le, sikerült megnyernünk borítótervezőnek az ország egyik legtehetségesebb tipográfusát, és heteken belül kijön az első magyar regényünk is, aztán a második is, ami felett már mi ketten bábáskodtunk Bencével, és meggyőződésem, hogy mind a kettő után mind a tíz ujját megnyalja majd mindenki, aki valaha is szeretett olvasni. Szóval így. A csavar fordul egyet, és megint új évszak kezdődik, mint már annyiszor.